Budapest századfordulós romantikája a borospoharakból is visszaköszön a Városliget Caféban. In Vino Lidia borestek és egy kis bortörténelem ősszel, amikor az új bor születik.
In Vino Lidia borestek
A Városliget Café idén indította útjára az In Vino Lidia borvacsora sorozatot, amelyek célja a hazai borkultúra gazdagítása. A legutóbbi szeptemberi eseményen a híres magyar borvidékek borait állították párhuzamba tengerentúli, amerikai borokkal. A borvacsorák általában 1-2 havonta kerülnek megrendezésre, így idén ősszel, az új bor tiszteletére is várható majd újabb alkalom. A századforduló romantikájának hangulatát is felidézik ezek a borestek, de ennek jegyében készült a Városliget Café állandó borlapja is, amelyen szinte kizárólag magyar borok és pezsgők szerepelnek a legkiválóbb hazai borvidékekről: villányi, egri, balatoni, etyeki és természetesen tokaji különlegességeket kóstolhatnak a vendégek. Sokan nem tudják, de a rendszerváltás után kibontakozó, modernkori borkultúra gyökereit szintén a dualizmus aranykorában kereshetjük. Ez az időszak ugyanis nem csak az ipar és a kereskedelem terén tekinthető különlegesnek, de a borászatban is jelentős változásokat hozott.
A középkori Magyarország bornagyhatalom volt
De kezdjük az elején! Azt sokan tudják, hogy Magyarország területén már a rómaiak is termeltek bort, a Honfoglalás után pedig a kolostorok és a püspökségek folytatták e nemes hagyományt. Persze nem csak azért volt fontos a bor, mert kereskedelmi értéket képviselt, de azért is, mert a vízivástól a fertőzések miatt féltek az emberek. A középkortól kezdve évszázadokon át jelentős volt a bor-kivitel is az országban, a lengyelek és az oroszok imádták a magyar nedűt. Állítólag még I. Katalin is a magyar bor rajongója volt. A nagy magyar borsztorinak Mária Terézia vetett véget, aki megtiltotta a határon túli borkereskedelmet, ez olyan nagy csapást mért a termelőkre, hogy azok érdektelenné váltak, és csak olcsó silány szőlőt termeltek főként a belföldi piacra.
Ezen szerettek volna változtatni Deák Ferencék a Kiegyezést követően: a termelők és a borkereskedők kedvezményeket kaptak, új üzem létrehozásához adómentességet, szőlőtelepítéshez pedig kölcsönöket, ennek nyomán például rengeteg amerikai fajtát ültettek országszerte. A várt fejlődést azonban számtalan csapás hátráltatta: az 1870-es és 80-as években az állomány közel fele részét - például a híres budai ültetvényeket is – elpusztította a filoxéra-járvány. Az Alföld pont emiatt lett a XX. század elejére népszerű szőlőtermesztő vidék, mert a filoxéra tetű elpusztult a homokban. Újabb sokkhatás volt az I. világháború és a trianoni békeszerződés, amikor a ültetvények egyharmada, és a belföldi piac kétharmada is elveszett.
Az aranykor kedvencei: kadarka és kecskecsöcsű
Mindezek ellenére a XX. század fordulóján többmillió liter bort termeltek az országban, köztük nemes, akkori elnevezéssel bouquet-s borokat. A szőlőültetvények behálózták az országot, a leghíresebb borvidékek neve közül több ma is ismerősen cseng: Soproni, Neszmélyi, Móri, Somlói, Badacsony-Balatonfüred- Csopaki, Mecseki, Szekszárdi, Villány-Siklósi, Balatonmelléki, Dunántúli, Alföldi, Nyírségi, Egri, Tokaj hegyaljai, Debrői, Gyöngyös-Visontai és Felvidéki. Rengeteg fajtát ismertek és termesztettek, így például a fehér szőlők közül olaszrizlinget, kövidinkát, ezerjót, mézesfehéret, szlankamenkát, furmintot, fehér bakart, ottonel muskotályt, piros delaware-t, noah-t, a vörösek közül kiemelendő a kadarka, az oportó, a burgundi, a kékfrankos, az othelló, a piros és fehér chasselas, a kecskecsöcsű és az Erzsébet királyné emléke. Ezek egy része autentikus magyar fajtaként ma is kedvelt a borrajongók körében, gondoljunk csak a kadarkára vagy az olaszrizlingre.
